Egy galambpár igaz története

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Alice nevezetű fehér galamb a Comenius Tanítóképző Főiskola padlásán. Alice ide szállt iskolába, azt tanulta, hogy, hogy kell a kisfiókákat nevelni. Igen tanító akart lenni. Bár szívének még egy vágya volt, mégpedig, hogy megtalálja párját. Csakhogy a tanulás közben rá se nézett a fiúkra. Sőt egy fekete galamb tollászkodása kifejezetten zavarta. Ezt a galambot úgy hívták, hogy REM. Alice-t irritálta, ahogy a szárnyait bontogatja és hogy állandóan olyan helyekről mesélt ahol Ő még sohasem repült. Ám történt egyszer, hogy a galamb suliban ugyanazt a szabadon választható művészi repülés órát vették fel a Galambtunon. Alice rájött, hogy ez a „kicsit” különc fekete galamb nem is az a magát pávának képzelő madárfajzat. Sőt a művészi repülés órákon még egy Chatrine nevezetű fiókát is nevelgetni kezdtek (persze csak szigorúan baráti kapcsolaton alapulva), a róluk pletykálkodó, fecsegő fecskéknek ezzel új témát adva. Barátságuk tovább mélyült az órákon kívül is. Ahogy múlt az idő, Alice észrevette, hogy szívesen múlatja az időt REM-el, és nem zavarja az sem, ha édes szavakat búg a fülébe. Éppenséggel zavarhatta volna, mivel REM-nek volt egy szürke tojója külföldön aki… hát… le se tojta szegényt. Ezt REM érezte bár nem kavarta fel annyira, hiszen teljesen elbűvölte a kis fehér személyisége és hangja. Egyre több időt töltöttek együtt. Rengetegszer repültek Sárospatak olyan eldugott helyeire, ahol még nem is szálltak. Sokat énekeltek együtt (a galamboktól tudom szokatlan, de igaz) és micsoda énekek voltak azok kérem szépen. Még olykor Chatrine is csatlakozott a dalolászáshoz. Barátságuk elkezdett szerelemmé alakulni, bár mindketten vakon próbálták nézni, a másik szívében gyújtott tüzet. Nem egyszer előfordult az is, hogy REM-et megihlette Alice éneke és hozzá fűződő szeretete. REM nagyon tehetséges és elismert ifjú költő volt (mármint nem tojást kiköltő, hanem író :P). Ám egy hétvégén szomorú hírt kapott a kis fekete… mégpedig hogy nem nyert a pályázaton, amire beküldte az egyik versét és ráadásul Ms. Grey is elhagyta. Bár az utóbbi nem nagyon hatotta meg. Alice vigasztalta, de nem tudott egész este mellette maradni ezért REM a vörösbor mámorában úszva Chatrin-nek öntötte ki a szívét mind a versével, mind a kis fehérrel kapcsolatban. Chatrine nevelőapjának bíztató szavakat is mondott amellett, hogy a wingsbookon lógott. REM érzelmeitől felbátorodva másnap repülni hívta Alice-t. Alice-t természetesen nem kellett kétszer kérni. Repülés után a Csúf galambságot nézve REM és Alice nagyon jól érezték magukat bár rá se bagóztak a filmre. Inkább egymással voltak elfoglalva. Verbális játszadozásaik közben egyre közelebb húzódtak egymáshoz. Egyszer csak REM Alice felé hajolt és édes csókot lehelt Alice puha csőrére. Hogy mi történt az óta? A kis fekete és fehér galamb boldogan turbékol együtt. Aki nem hiszi, nézzen ki a koli negyedik emeletének ablakából. :)

Ui.: Sokszor szárnyat szárnyba öltve néztek befelé a koli ablakán, hogy mi történhet a fősulisokkal. Egyszer csak észrevettek egy párt, akik kart karba öltve néztek mozgó képeket, valami furcsa lapos dobozszerű izén. Alice-nek és REM-nek is megtetszet a pár. Úgy gondolták nagyon hasonlítanak rájuk. Többször is odaszálltak az ablakukhoz és figyelték, ahogy életük története ember alakot ölt.

Ha Cathrine és Rouge együtt írnak :) (folyt. köv.)

Hmmm...Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy lány, magas, karcsú, barna hajú, kék szemű, a jellemvonásait, most nem írom le, hisz a történetben úgyis kiderül róla, kiféle, miféle. Családját, ottohoát fiatalon, s nagyon korán kényszerült elhagyni, szüleinek nem volt pénze okatatására, neveltetésére.A lány úgy gondolta, nem akar szülei terhére lenni, ezért egy napon hamuban sült pogácsát készített, és saját útjára indult, hogy meghódítsa a világot... Azóta eltelt tíz év. Tíz hosszú, keserű év, amíg senki sem hallott róla.

A nap a föld öreg, ráncos felszínét nyalogatta. Arany sugarai beragyogták a kis hálószobát, ahol a lány aludt. Még agyában lepergett pár utolsó, álom-képkocka, majd a reggeli csendet megzavarta az ébresztőóra hangos csörgése.

Lassan, nehézkesen nyitogatta szenpilláit, nem akart még visszatérni az álom-világ pillangószárnyairól, hiszen olyan gyönyörű volt képzelete szüleménye...Bárcsak örökké képzelt világában lehetne...Soha nem kellene futni hagynia álmai vissza-visszatérő keserédes árnyát, vagy angyalát.Néha maga sem tudta milyenszerepet töltött be az ifjú álmaiban, de ha nem róla szövődtek gyöngyházfonalai képzelgéseinek, akkor hiányolta őt... De most nem. Most ott volt vele. Derekán még mindíg érezte lágy, ám mégis férfias ölelését, ajkán pedig a az utolsó, félbeszakadt csók édes, ám most mégis oly keserűnek ható érzését.

Igazán sajnálta, hogy így kell lennie,de el kell hogy menjen...Ezer éve kísérti már őt a férfi. Vele is akar lenni, meg nem is...De most végleg döntött.Jobb ha elmegy. Édes csókjaival nem tudja ellenezni, a kimondott, gyűlölködő, hitvány szavait.

-Nem érdemli ezt a tiszta lelket, ami bennem lakozik.-gondolta Catherine, majd lassan kibontakozott a férfi ernyedt karjai közül.

Őt soha nem keltette fel az ébresztőóra, mindig olyan távol járt, mint egy mormota.

Catherine a fürdőszobába lépett, miután összeszedte szétdobált ruháit,öltöznikezdett,miközben a nyitott ablakon át beszűrődő felkelő Nap első sugarai lágyan cirógatták testét.

Szombat reggel volt. Párizs utcái ilyenkor még üresek voltak. Csak ő volt ott... Mintha az egész város az ő lelkét tükrözte volna. kietlen, kihalt magányos.

Nem volt ez mindig így...gyermekként naiv volt, kedves mindenkivel, és mindig csak a mások érdekeit nézte, magáért nem tartotta fonotsnak kiállni, hisz aki kedveli, aki fontosnak tartja, úgyis mindenféleképpen tudja róla, hogy milyen valójában. Részéről ez csak felesleges hősködés, mellveregetés lett volna. És ahogy ezen gondolatok átfutottak elméjében, lelke összerezzent. Minthogyha egy kapu nyílt volna ahol a legvadabb, és legborzasztóbb szörny bújna ki. A magány. Ordítva, és vadul írtott ki minden egyes érzést szívéből, míg végül semmi nem maradt. Semmi, és senki.

Az Eiffel-torony közelében járt. Le kellett ülnie, és csak bámulni. bámuléni a végtelen semmit, ami olyan, akár ő.

A távolban megpillantott valakit.

Egy férfit.Hasonlóképpen egy padon ült, csak sokkal távolabb tőle, már majdhogynem a torony alatt, épphogy csak odalátszott, ahol Catherine ült. A férfin hosszú fekete utazóköpeny volt, és egy kalap volt a szemébe húzva.Nem volt részeg, egyeszerűen csak ott ült a padon, és bevonzotta a körülötte lévő járókelők figyelmét, mintha ragyogott volna. Önkéntelenül is felkeltette Catharine figyelmét. Nem tudta levenni róla a szemét. A férfi egy idő után megmozdult, felült a padon, és lassan feltolta a kalapot a fejére, majd körülnézett, és ahogy megpillantotta Catharine-t nem tudta levenni róla a szemét. A lány érezte, hogy karja libabőrös lesz, majd elpirul. Catharine nem tudott mit kezdjen a helyzettel. Magával ragadta az ismeretlen kisugárzása. Tiszta, de kopár lelke mintha lángra kapott volna és az emésztő tűz elpusztította a magány őrült démonát. Talán soha nem érzett még ilyet. Egyszerre félt és vonzódott.

Tépelődött magában, hogy mit is tegyen.Őrült vonzóerő húzta a férfi felé.Úgy döntött, hogy enged neki,nem hagyja elveszni a varázst, talán soha nem lesz még egy ilyen erős vonzalom az életében.

Hirtelen megtorpant. A félelem erőt vett rajta. Elnyomott minden egyes érzést benne. Remegett a karja, lába, és gondolataiban valami szörnyű, sötét rém alakja fogalmazódott meg. Catherine különleges képességgel volt megáldva, megérezte a sötét lelkeket, és az angyali tisztaságot, de kapcsolatot nem volt képes létesíteni velük. A férfi minden eddiginél gonoszabb lelkű volt, mostmár érezte mi vonzotta felé. Küldetése volt. Legalábbis így gondolta. Zsebéből elővette decis pálinkásüvegét, meghúza, majd egy nőies böfögés után, elegánsan nekivágta a pad kartámlájának, majd felkiáltott:

- Dicsak niggerkés!!!!!! Jeeeeeeeeeeee !!!

Azzal nekivágott a férfinak. Szerencsétlen még mindig gyanútlanul pislogott a padon, már másfelé fordult a nőről a figyelme. Ezúttal egy galambcsapatot bámulászott, arra gondolván, hogy talán megsüthetné reggelire.

Ekkor rontott rá a lány. Mivel ugye hozzá nem érhetett, dobálni kezdte az üvegszilánkokkal, amivel nagy sokára sikerült is kidobnia a férfi egyik szemevilágát. Majd teljes niggerkés felszerelését az immár ártalmatlanított férfi korpuszába állította.

Dolga végeztével visszaült a padjára, és boldogan nyugtázta, hogy aznap is tett valami jót.

De a rend éber őrei mindezt látták. Odarohantak, hogy szerencsétlen Shushanna Catharine csuklóját megékesítsék egy amolyan apró, de figyelmes ajándékkal, mit mások csak bilincs néven emlegetnek. Bekísérétk hát az őrszobára. Catharine nem ilyedt meg. volt ő már ennél szorultabb helyzetben is...

A rideg falak csak bámulták a fiatal lány karcsú, de ugyanennyire vonzó alakját. Pár óra elteltével bekísérték a szobába. Az ajtón a következő tábla díszelgett. "Antónió de Soutelir Est Tonio Picasso Santos de Noches Figaro Montgomeri Junior Retardio transzekszuális fia: Leo(na)".

Kinyílt az ajtó. Ha a szoba a barokk hagyományait megőrizve lett volna túldíszített, a világ is másképpen emlékezne meg Leo(na)-überfőfőfőfőfőfőfőtörzs Úr vagy Asszony (ki hogy látja jónak) munkahelyi szobájának történetéről.

- Kérlek mucuskám csücsikélj le! - Mondta Leo(na) elég abszurd mértékben eltorzított, bohókás hangján. Catharine arcára kiült a döbbenet. Ilyen vagy akár csak erre a lényre hajazó állatfajjal még soha nem találkozott eddigi pornós pályafutása alatt sem. Hang is alig jött a torkából. Minthogyha a tüdeje után még a légcsövéig eljutott volna a levegő, de hangszálait nem tudta megrezegtetni. Pár perces hallgatás után mégiscsak kinyögte:

Oké szivi!-mondta ugyanazzal az abszolút magas hanggal, mint Leo(na). Ezt a hangnemet csak az őrültekkel szemben használta, de ők úgysem vették észre.

-Mikor szándékoztok szabadlábra helyezni?- kérdezte affektálva.

-Hát, aranyoskám, az attól függ...

-Ugyan mitől? Hogy mennyi segget bírok tíz perc alatt fényesre nyalni?-vágott Leo(na) szavába Cath.

-Nem egészen cuncikám...Attól, hogy mikor köpöd végre el, mit ártott neked szegény Juan Carlo Rouge de Santos Monté.Ő volt a legfőbb szállítónk a Gina nevű partidrogból, és most anyag nélkül maradunk. Mint gondolhatod, így egy igazi férfit sem tudok megfogni magamnak, pedig mindenem a szilaj csődörök meglovalgolása,-már ha érted mire gondolok, kicsim...-bár, a te múltaddal...csodálkoznék ha nem tudnád.

Melankólia, +18(már megint)

Melankólia

Egyszer volt,hol nem volt,volt egyszer egy tündérke.

A hajnali harmatcseppből született, ami ott hintázott egy zsenge fűszál derekán, egy dermedt katicabogár mellett. Ahogy a felkelő nap első sugarai megcirógatták a fűszálat, a harmatcsepp fölszáradt, és így született meg Lia.

Szőke volt a haja, mint az aratás előtt álló búzamezők, szeme kék, mint az égbolt. S ha kacagott, ragyogott, mint a csillagok. Sokszor ragyogott, mert jó kedélyű lányka volt, naphosszat lehetett hallani gyöngyöző nevetését.

Hanem egyszer megbetegedett, mert késő éjszakáig ült egy virág szirmán, bámulta a csillagokat, és felfázott a hűvös éjszakai szellőtől.

Attól kezdve el nem mosolyodott, csak köhögött, és örökké dióhéj házikójában nyomta az ágyat. Örökké arról álmodozott, hogy kint játszik a virágokkal és szentjánosbogarakkal, és csak sóhajtozott, nyögdécselt, és az álmaiba menekült.

Olyan sokáig lábadozott, hogy megszokta szobája sötétjét, és soha többé nem merészkedett ki hajlékából napvilágnál, csak éjjel, és akkor is nyakig burkolózva. A többiek el is nevezték Melankóliának, s csak nevettek rajta.

Lia kicsi szívének nagyon fájtak ezek a dolgok, és annyira elszomorodott magányosságában, hogy eldöntötte, véget vet az életének.

Aznap éjjel nem látszottak a csillagok, kövér, komor esőfelhők szívták magukba éltető fényüket. Lia akkor is kinn ült egy jázminbokor egyik kis virágán, és hallgatta a vészjósló, fekete, vihar előtti csöndet. A szél néha meg-megrázta a cserje leveleit, s a lány ilyenkor ijedtében összerezzent. Hallotta a szomszédos harangvirágok kongását, ami semmi jót nem ígért, a viharra nézvést. Már éppen azon volt, hogy visszavonul, és aludni tér, amikor hirtelen, mintha dézsából öntenék, eleredt az eső. Innentől nem volt menekvés, pilleszárnyai összetapadtak a nedvességtől, és még egy nagyobb vízcsepp is fejen találta, amitől menten elalélt.

Az eső lesodorta a földre, és ő csurom merő víz és sár lett.

Ki tudja meddig feküdt ott a sárba dermedten,amikor egy idegen földről érkezett ifjú rátalált. Kereste, hogy honnan pottyanhatott ide, de a vihar szétrombolta a tündérpalotákat, amik a bokrok ágain voltak, a többiek pedig még nem jöttek elő sziklák közötti búvóhelyükről, így úgy határozott, hogy magával viszi az eszméletlen lányt otthonába.

Hajlékában parancsot adott szorgos hangyáinak, hogy mosdassák meg, és egy pókcsapatnak, hogy szőjenek neki, hernyóselyemből új, meleg ruhákat.

Fekhelyéről ő maga gondoskodott, egy fél dió héját, és jól kitömte friss gyapjúval, és a még mindig ájult, de tiszta, és száraz lányt belefektette.

Időközben a száradni kitett szárnyai is rendbe jöttek, és még a nap is kisütött, de a lány még mindig nem tért magához, és ez erősen aggasztotta Alexet.Naphosszat üldögélt fölötte, várta, hogy mikor ébred föl, de hiába. Kíváncsi volt a lányban rejtező titkokra, életére, mindenre vele kapcsolatban, de még az orvosok is azt mondták, hogy meg kell várni, amíg magától ébred, nincs szer, amivel gyorsítani lehetne ezt a folyamatot...

Ahogy ott ült minden nap fölötte, nem győzte csodálni szépségét, szőke haját, karcsú termetét,szamócapiros ajkait,melyeken alvás közben édes kis mosoly bujkált. Nem tehetett róla, beleszeretett. Napról napra szomorúbb lett, kezdte feladni a reményt, hogy láthatja visszatérni belé az életet.Már több napja nem is volt kint Lia szobájából sem, de alattvalói már aggódtak érte nagyon, ezért kérésükre elhagyta a szobát egy reggeli erejéig, amit a teraszon készült elkölteni. Előtte még megkért mindenkit, hogy hagyják kettesben a lánnyal, mindjárt megy.

Hirtelen gondolt egyet, Lia fölé hajolt, lesimította aranyszín fürtjeit, majd arcához hajolt.A lány édes lehelete már az ajkát cirógatta.Még közelebb hajolt,s ajkaik összeértek, lágyan megcsókolta, s fülébe suttogta:

-Kérlek, Édes, ébredj fel...Térj magadhoz, mert beleőrülök az aggodalomba.-majd betakargatta, s kiment a napfényes erkélyre, de meghagyta szolgáinak, hogy ők azért figyeljék a lányt.

Hozzálátott reggeli ambróziájához, és olvasta a beszámolókat uradalma területéről.

Odabent eközben egy égszínkék szempár megrebbent, s hunyorogni kezdett.

A szolgák rohantak Alexért, hogy hírül vigyék neki, mi történt.

-Uram, uram! A lány...hh,huhh...

-Mi van vele? Rosszabbul van?-azzal lecsapta poharát, és futva indult befelé.

-Nem, uram!...Csak felébredt.-kiáltotta utána.

-Hála Aarylnek!-mondta, azzal sóhajtott egyet megkönnyebbülésében, majd még jobban igyekezett a helyszínre.

xxxxx

-Jó reggelt kívánok!Örülök, hogy végre magadhoz tértél! Alex vagyok, és én hoztalak ide, miután megtaláltalak ájultan, a sárba fagyva.

-Jó reggelt neked is. Köszönöm, hogy megmentettél, bár aznap éjjel én magam akartam véget vetni életemnek...-azzal elmesélte történetét, és hogy miért akart ilyen szörnyű tettet végrehajtani.Alex mellette ült az ágyon és hallgatta, figyelmesen, majd így szólt:

-Kedves Lia. Örülök, hogy nem így lett vége. Te fényt csempésztél az életembe. ,ég azalatt az idő alatt is, amíg eszméletlen voltál. Most én szeretnék neked örömöt okozni.-azzal magához húzta, ölébe ültette, fölemelte kezével az állát, majd gyöngéden megcsókolta, a sok elmúlt hét szenvedélyét beleadva.

A lány ugyan meglepődött, de visszacsókolta. A férfi kedvére való volt, magas, izmos, és olyan kék szemekkel rendelkezett, melyekkel mintha lelkébe látott volna. A csók hevességén ő maga is meglepődött, s mélyen elpirult, de közben újra ragyogni kezdett, mint a csillagok. Alex észre sem vette a lány erős "kisugárzását" csak amikor már beesteledett, de akkor még jobban beleszeretett.

Egész nap a lány kedvét kereste, körbevezette uradalmán, együtt ebédeltek, Lia kedvencét, akácnektárt ittak hozzá. A lányt elbűvölte a szép táj, a fiú kedvessége, és hatalma népe felett, és az a gondoskodó kedvesség, amivel körülvette őt. Olyan volt, mintha már ezer éve ismernék egymást.

Lia estére át is kérette magát Alex lakosztályába,amit a fiú igen jó néven vett. Vacsora után együtt feküdtek a tündér úr egyik kanapéján, és csendben beszélgettek. Hanem aztán egyszer csak volt Alexnak valami vicces kis elszólása,amin Lia- lássanak csodát, úgy kezdett kacagni, mint régen...mintha ezer csengettyű együtt csilingelne.Abba sem bírta hagyni, a férfi meg csak nézte,nézte, gyönyörködött benne,de nem bírta megállni, hogy meg ne csókolja. Ez a csók vadabb volt, mint az előző kettő, hiszen egész nap az járt az eszében, hogy milyen lehet Liával hálni, hallgatni szuszogását, s erősen izgatta az a gondolat is, hogy milyen lesz majd, mikor elalvás előtt meztelen testük egymáshoz préselődik a keskeny ágyon. A lány már nem lepődött meg. Egész nap a délutáni csók folyatását várta, és nem csalódott a férfiban...

Hamarosan hevesen ölelkeztek már, és lassan már semmi sem volt köztük: se ruha,se levegő. Alex kissé lelassult, mert érezte a lány abbeli aggodalmát, hogy ő még senkivel sem egyesült ezidáig, pedig tudta, hogy az első ilyen alkalom egyben csodálatos, és fájdalmas is lehet.

Alex gyengéden csókolgatni kezdte puha ajkait, testét, majd lassan, nagyon lassan elindult lefelé. A lány két lába között hosszabban elidőzött, s ez elfeledtette vele minden félelmét, csak arra tudott gondolni, hogy akarja ezt a férfit, és hogy ez a gyönyörök országa lehet bizonyosan...

Érzelmeinek hangot is adott:

-Ohh...Alex...ohh...méég!...Kérlek..ne..hagyd...abba!!...Mééég...-és Alex hűségesen követte a lány utasításait, míg egyszer csak nem bírt tovább ágaskodó férfiasságával...

Lassan a lány fölé hajolt, és óvatosan milliméterről milliméterre hódította meg a lány titokzatos, ámde rettentő kívánatos mélységét.

Kettejük tekintete egyesült, összefonódott, ahogyan lázban égő testük is.Lágyan ringatóztak, miközben egy langyos éjjeli fuvallat szökött a szobába a nyitott ablakon át, meglebbentve az ágy baldachinját.

A páros egyre jobban belemelegedett a dolgokba, míg végül Lia sikolyai közepette Alex ötödször készült kincset érő nedveivel elárasztani a lányt.Nem bírta tovább, elélvezett. Újfent. Lia még félálomban és erőtlenül kedvese mellkasára hajtotta fejét,majd a férfi, miután átkarolta őt álomba szenderült.Másnap reggel kipihenten, és ragyogva ébredtek. Nem telt bele 7 hónap, és Alex nőül vette Liát, hogy együtt kormányozhassák a birodalmat. A nép boldog volt, és ők ketten is.Sok utódról gondoskodtak, akik felnőve kikerültek az emberek közé is. Lehet, hogy te is, kedves olvasó, egyike vagy valamelyik tündér leszármazottjainak.

Itt a mese vége, te meg fuss el véle!

Aki nem hiszi, járjon utána!

By: Catherine

Kazincbarcika, 2011. március idusa után 4 nappal. :)

Erdei Ünnepség

Egyszer volt, hol nem volt. Túl mindenen, és mégis pont itt, hol a madár sem jár, volt egyszer egy trambulin alakú erdő. Nagyon sokan éltek ebben az erdőben, több százan is talán.
Történt egyszer, hogy az erdő grófja, Lord Párduc ünnepséget rendezett, hiszen új gólyák érkeztek a trambulin alakú erdőbe.
Meg is hívta Lord Leopárd az összes környező urat, és magát a királyt is! Amink ezt megneszelte az erdő állatvilága, mindenki serényen elkezdett készülődni a király fogadására. Mindenki vállalt valamilyen munkát, hogy királyukat méltón fogadhassák! A hangyák tortát sütöttek, a giliszták kidíszítették az erdőt, a rigók pedig magukra vállalták a zenélést.
El is érkezett a nagy nap, amit mindenki várt. Az erdő lakosai éjjel aludni sem tudtak a nagy izgalomtól.
Elérkezett a nagy nap! A fiatal gólyák szépen felsorakoztak egy hosszú tölgyfa ágán, és várták, hogy mi lesz. Nagy dobpergés közepette vonultak be az urak a díszes erdőbe! Elől a király, utána Lord Leopárd, majd szépen sorban a többi nemes is.
Az ünnepély szépen lezajlott! Már éppen vonultak volna el az urak, amikor az egyik rigó a sok dalolászásban megéhezett. Megpillantotta az egyik gilisztát, aki a vörös vásznat tartotta, hogy ezzel is kiemelje az urakat a sűrű lombozatú fák közül.
Odarepült a gilisztához, nagyra tátotta a csőrét, amit észrevett a giliszta, és ijedtében elengedte a vásznat, ami ráborult Lord Medvére.
Lord Medve azt hitte, hogy vadászok lőtték meg, ezért hasra vetette magát, hogy el tudjon rejtőzni, de megbotlott saját köpenyében és fejjel beleesett az egyik tortába.
Azaz csak esett volna, ha a tortát a hangya fel nem falta volna. Ha nem falta volna fel a tortát a hangya, az én mesém is tovább tartott volna.
Itt a mese vége, fuss el vele véle. Ha nem hiszed, emlékezz vissza az évnyitó ünnepélyre.

Kellemes délutáni piknik +18, +24 :D

Kellemes délutáni piknik ;)

Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt, volt egyszer egy ifjú, úgy hívták, hogy Ferkó.Sárospatak várában töltötte gyermek és fiatalkori éveit, s a környéket úgy ismerte, mint a tenyerét. Na volt ennek a Ferkónak egy igen kedves játszópajtása, legalábbis gyermekként azok voltak, történetesen a pajtás egy leány volt, úgy hívták, Cathy. Messzi földről érkezett ide családjával, hogy szolgálják a vár urát, azaz Ferkó édesapját.

Ahogy a gyerekek cseperedtek, el kellett válniuk egymástól, mert hiszen tanulniok kellett , ebben a zord világban nem lehet okosság nélkül boldogulni.Hétvégente azonban mindig volt azért idejük egymásra. Most nem fogok nagy titkot elárulni azzal, ha elmondom, hogy a két fiatal egymásba szeretett, de vonzalmukat titkolniok kellett, hiszen egy jövendőbeli várúr és egy cselédlány finoman szólva, nem keresztezhette egymás útját.

Egy szép késő tavaszi délutánon, amikor mindketten otthon tartózkodtak, Ferkó úgy döntött, meglepi kedvesét, egy kellemes piknikkel. Egy kosárba szendvicseket tömött majd a borospincéből egy üveg jóféle vöröset, és a konyháról két poharat csent, majd nagy örömmel ment Cathyért, de előtte bejelentette édesapjának, hogy kimegy a Bodrog partra, megnézi a vizet, mivel mostanában úgyis keveset tartózkodik a természetben.

A lánnyal lesétáltak a folyó partjára, de nem álltak meg ott.Hogyisne. Feri tudta mit akart!! Bementek a fák közé, a susnyásba, oda, ahonnét nem látszott a vár, és ők sem látszódhattak a várból. Ott azután lerakták a pokrócot, elővették az elemózsiát, meglakmároztak belőle, majd hozzáláttak szomjuk oltásához is, a finom vörösborral, ami édes volt, mint a méz.

A nedű hamar a fejükbe szállt, hiszen jó meleg volt, késő május lévén.

Ferkó egyszer csak hanyatt dőlt a pokrócon, magával húzta Cathyt, s kérte:

-Adj egy csókot, Rózsám!

A lány elpirult, de azért teljesítette a kérést, s ekkor Ferkó odavonta magához.

- Nocsak, Violám, mily szépen kipirosodott az orcád,de gyönyörű vagy!

-Gyere hajtsd ide a fejed a mellkasomra, hogy érezd mily hevesen ver a szívem!-kérte kedvesét az ifjú.

Hogy, hogy nem, egyszer csak arra eszméltek, hogy ölelkeznek-csókolódznak. De nem hogy összeszégyellték volna magukat, nem ,még többet kívántak! A fiú keze már a lány dekoltázsát kutatta, s szoros fűzőjét kioldozta, lejjebb húzta róla azt, majd az előbukkanó hófehér, bársonytapintású keblekbe fúrta az orcáját.

A lánynak sem kellett kétszer mondani, hogy mit tegyen, mi történik mostan, hiszen két nővére pletykái alapján leszűrte, hogy ő itten most csatát fog veszteni, de legalábbis szüzességet.

A férfi nadrágjába nyúlt, s elcsodálkozott, mily vastag, s kemény szerszám lakozik ott. Több sem kellett neki, szájához emelte, bekapta, szopogatni-csókolni kezdte, s úgy látszott, hogy nagy hatással van rá, mert még a szeme is fennakadt, úgy élvezte a lány szorgoskodását.

Hanem egyszer csak megelégelte a munkálkodást, még mielőtt forró folyékony kincsét Cathy szájába lövellte volna, lehántotta a lány szoknyáit, bugyogóját, majd nedves puncijába tolta falloszát. Lassan-lassan mozgolódni kezdtek, mire elragadta őket a hév, s akkor már gyorsult a tempó, a fiú lihegésébe a lány sikkantgatásai vegyültek. Még egy utolsót toszajtott a lányon, melleibe markolt, majd elélvezett, miközben hangos nyögés hagyta el ajkait.

Vissza leheveredtek a pokrócra, s napnyugtáig feküdtek ott, cirógatták egymást,beszélgettek, s hallgatták a tücskök ciripelését a magas fűben, s élvezték a szél pajkos fuvallatait forró bőrükön.

Este útra keltek, s ki-ki a maga otthonába térve, izgalmaktól lázrózsás arccal, csillogó tekintettel tért pihenni.

Az éjjel álmukban egy fa árnyékában jártak, nem messze a Bodrog parttól. Ott ahol kedvesük ölében kincsre találtak. Ott ahol bimbózhat a szerelem rózsája. Ahol először egymáséi lettek.

Itt a vége, fuss el véle! Ha nem hiszed, járj utána.

Modern Mese

Modern mese

Hol volt, hol nem volt, a valós világon innen, de a képzeleten túl, élt egy népszerű politikus,

és annak három leánya.

De nagy volt ám a politikus bánata, hiszen leányainak nem tudott munkát találni az ország

dicső, törvényhozó házában, a pergamenben.

Ezért hát történt egyszer, hogy ez a tisztességes, mentelmi jogával élő köztisztviselő magához

hívatta leányait, és azt mondta nekik:

- Gyermekeim! Nem tudtalak sehová beprotezsálni titeket, hiszen nincsen egyetemi

végzettségetek. Menjetek, tanuljatok tovább, hogy ti is gyarapítsátok a család kevéske vagyonát.

A három lány megértette apját és elkezdték keresni a maguknak leginkább megfelelő iskolát.

Februárban mindhárman leadták a jelentkezési lapot és várták, hogy a nyár folyamán vajon

felvételt nyertek e az általuk kiválasztott felsőoktatási intézménybe.

Jött is az SMS mindhármójuknak! (REKLÁMMEGJELENÍTÉS KÖVETKEZIK)

A legidősebb a Corvinus Egyetem szociológiai karára ment, a középső az ELTE biológiai karán

folytatta a tanulmányai, míg a legkisebb a Miskolci Egyetem Comenius Tanítóképző Főiskolai

karára került. (REKLÁMMEGJELENÍTÉS VÉGE)

Két-harmad részben örült is az apjuk, de az a fránya egy-harmad nem hagyta nyugodni.

Pedig próbált ő beszélni lánya fejével, minden demagógiai fortélyát bevetette, de mind hiába. A

legkisebb lány hajthatatlan volt. Így kelletlenül, de belenyugodott a tudatba, hogy akárcsak a

pergamenbe, itt sem tudja 100%-ban érvényesíteni az akaratát.

Teltek, múltak a hónapok. Az őszi lombozat színes díszei már rég a földön hevertek, és

vastag hótakaró fedte el színes mivoltukat.

A lányok életében elkövetkezett az első vizsgaidőszak. A két nagyobbik éjt nappallá téve tanult,

minden pillanatukat a jegyzetek felett töltve, miközben a legkisebbik bulizott, és jól érezte magát.

A vizsga előtti este a két idősebbik lány nagyon kimerült volt. A legkisebbik pedig átolvasta

jegyzeteit, majd nyugtázva magában hogy semmit nem tud, álomba szenderült.

Nem másról álmodott, mint a vizsgáról, ahol megbukik, és megszégyenül csoporttársai előtt.

Szörnyű, valóságosnak tűnő álom volt.

Úgy megijedt tőle, hogy ha már akart volna sem tudott volna tanulni semmit.

És ahogy elérkezett a vizsga napja, a két idősebbik lány büszkén és felkészülten beballagott

a terembe.

Közben a legkisebbik homlokán az izgalom harmat cseppjei kezdtek megjelenni izzadság

formájában. De hát nem volt mit tenni. A felvett vizsgára be kell menni, majd csak lesz ami lesz.

Kihúzta a tételt, majd a helyét elfoglalva elkezdte kidolgozni azt, amiről fogalma sem volt.

És mikor rá került a sor, leült a tanár elé, magabiztosan belenézett a szemébe, majd az eszébe

ötlőaprócska emlékfoszlányokat kifejtve lehajtott fejjel várta, hogy a vizsgáztató tanár elégtelenre

értékelje feleletét. Szívverése lelassult, gyöngyödző homlokáról elpárologtak izgalmának utolsó,

látható emlékei is.

- Négyes! - Mondta a tanár, és visszaadta az indexet.

Hogy ebből a befejezetlen, 10 perc alatt megírt kusza történetből mi szűrhető le

tanulságként?

1. Egy kipihent, feltöltődött elme olykor többet ér mint egy lestrapált

2. Még vannak olyan tanárok, akik értékelik a kreativitást és az improvizációt.

Itt a mese vége, fuss el vele véle. Ha nem hiszed, jól teszed!

Oh, és hogy hol tart most a lány? Oktatásügyi miniszter a lelkem! A két nővére pedig amerikában

dúsgazdag kutatóként tengetik mindennapjukat...

Vége